5.

Sorra épültek a teraszok, de néhány év múlva be kellett látnunk, ha minden olyan tenyérnyi földet kertté varázsolunk, ahová a vizet el tudjuk vezetni, egy idő után az is kevés lesz. Két lehetőség között választhattunk, és először fordult elő, hogy ilyen fontos kérdésben Numda és én hosszú ideig más véleményen voltunk. Numda, bár a járvány előtt éppen ő volt az, aki szóba hozta egy új város alapításának lehetőségét, most ugyanazt minden erejével ellenezte. Azt ajánlotta, építsünk új vízvezetékeket a parttól beljebb eső száraz völgyekbe, oldalaikon ugyanúgy robbantsunk teraszokat, és a termőföldet is az eddigi módszerrel készítsük elő. Reális terv volt, minden részletében megoldható, a különlegesen nagy munkát csupán a vízvezeték építése jelentette, bár Avana gazdagsága ezt meg sem érezte volna. Hogy miért idegenkedtem mégis tőle, sokáig nem tudtam pontosan megmagyarázni. Vitáink Numdával ilyenformán meglehetősen egyoldalúak voltak, ő újra meg újra bebizonyította, hogy igaza van, én pedig hümmögtem, megpróbáltam új érvekkel előhozakodni, de azokat is mind megcáfolta. Aggódtam, hogy a pár kilométerre levő völgyekbe települő emberek vagy száműzetésnek érzik, hogy ott kell élniük, vagy nagyon is önállóak lesznek. Akár így, akár úgy, nem Avana lakosai többé, hanem kiszolgálói, szükségszerűen olyan viszony támad majd közöttünk, mint Lail gazdag kereskedői, mesteremberei és a várost széles övezetben körülvevő kertek művelői között. A hegyi emberek a város fejlődésével párhuzamosan ugyan egyre kevesebb gondot jelentettek, vagy mert belátták, hogy minden, a favágók ellen intézett orvtámadásukat olyan véres megtorlás követi, hogy nem áll arányban a megkaparintott fejek értékével, vagy a naunikkal való majdnem két évtizedes kapcsolatunk szelídítette meg őket. Mégis féltem, hogy az új völgyek földművelői kecsegtető, könnyű prédának tűnnek majd számukra. Fallal körülvenni vagy katonasággal őrködni a völgyek biztonságán pedig már túl nagy terhet róna a városra.

Harmadik ellenvetésemet nehezen tudtam megfogalmazni. Numda, aki gyakorlati ember volt, szelíd elnézéssel hallgatta, mikor küszködve a nehezen formálódó gondolatokkal, azt fejtegettem, hogy a Tenger Fiai, mint nevük is mutatja, arra születtek, hogy halásszanak, hajózzanak. Bármilyen munkát követel is tőlük a város élete, nem szabad, hogy teljesen elszakadjanak a tengertől. Ez a vitánk akkoriban volt, mikor a halászok éppen megint zúgolódtak, a „poroslábúak” uralmát emlegetve, és tudom, Numda magában biztosra vette, hogy csupán ezért védem olyan állhatatosan Avana lakóinak a tengerhez való tartozását. Pedig ha sejti vonakodásom igazi okát, talán még rosszabb véleménye lesz uralkodói bölcsességemről. Numda tervét ugyanis elsősorban azért elleneztem, mert meglátogattam Lubaltut.

Nem sokszor zavartam az öreg papot. Tudtam, ha hálás is azért, hogy hatalmas munkáját, melynek soha nem érhet a végére, teljes megértéssel támogatom, sajnálja életének fogyó óráit még tőlem is, akit szeret, ha gondolatait a múltról a jelenbe kell fordítania. Az új dialektus megszületése és még inkább hivatalos elismerése mérhetetlen kétségbeesésbe döntötte, mert attól félt, hogy ez előbb-utóbb mégiscsak újabb írásformát követel, és ezzel élete munkáját másodszor is összeomlani látta. Talil hiába vigasztalta, nem hitt neki. Bűnösnek éreztem magam, mert az új dialektus elismerését születésétől támogattam – bár még így is évekbe telt, míg a zúgolódó írnokokat sikerült meggyőznöm, hogy az írás nem változik –, és elmentem hozzá, hátha nekem elhiszi, hogy tábláit nem fenyegeti az átírás veszélye. Mikor végre megnyugtattam, hálálkodása megható módon bizonyította, hogy létezésének mennyire egyetlen értelme a történetírás. Egy perc múlva már arról beszélt, milyen fontos számára, különösen ezekben a napokban, hogy emlékezetét ne homályosítsa el a harag és az elkeseredés, mert eddigi munkája csupán előkészítése volt annak, amit most készül agyagba vésetni írnokaival.

– Vaspana király tetteihez értem, Isteni Uram! – Törékeny alakja ültében is meghajolt, homloka majdnem a kőkockákat érintette. – Városunk alapításának története pedig nemcsak kétszeresen szent számomra, hanem hősi, szomorú, de végül mégis felemelő történet. Mert igaz ugyan, hogy a történetírás törvénye megköveteli, hogy munkánkat azoknak az időknek a leírásával kezdjük, midőn az istenek még a földön járva megteremtették az embereket, hogy legyenek, akik őket szolgálják, de azokról az időkről oly keveset tudunk! Azután meg – tisztelet őseinknek! – sok történetíró, tudományához méltatlanul, ostobaságot ostobaságra halmoz, együgyű mesék fordulataival igyekszik leplezni tudatlanságát. Amit reánk, szerencsétlen utódokra hagy, nem az igazság tiszta forrása, hanem zavaros, akár a hullámtól felkavart, iszapos víz. De Vaspana nemcsak nagy hős, kiváló hajós és népét az új úton kemény kézzel vezető uralkodó volt, hanem bölcs király is. Mikor lerakták Habamu első templomának köveit, megparancsolta, hogy attól a naptól fogva egy pap csak azzal törődjék, hogy a templom és a város építésének, a háborúknak és a csatáknak minden dolgát följegyezze. És bölcs volt az az első pap is, az én ősöm – áldassék emléke! –, mert nemcsak a város alapítását jegyezte fel, hanem azokat az eseményeket is, melyek előtte történtek, amire ő maga is jól emlékezett, hiszen odaát született még, a túlsó parton…

A jelen szertefoszlott, Lubaltu csendes, suttogó szavai – hangjával is megtanult takarékoskodni, hogy még több ereje maradjon élete céljának megvalósítására – sorra felnyitották a múlt kapuit. Rég elporladt emberek tetteit éltem meg a hűvös teremben, az öreg paphoz hasonlóan magam alá húzott lábakkal a földön ülve, láttam Tasvapit, az öreg királyt, Vaspana apját, aki inkább a halált választotta régi városában, mint hogy elhagyja azt a partot, ahol ősei éltek; láttam a végső harc szörnyű kavargását, melyben az abanok lerohanták a Tenger Fiait, a bárkákra tóduló menekülőket, akiknek szemük előtt égett porrá városuk, és hallottam Vaspana rettenetes esküjét, amit még a tengeren, a bárkákon otthontalanul hányódó maroknyi népétől vett, hogy elpusztult városuk nevét soha senkinek többé nem szabad kimondani, egyetlen elveszített családtagért, rokonért egy könnyet sem szabad ejteni. Majd a tengeri út viszontagságait, Vaspana egyik alvezérének árulását, aki a huszonnégy hajóból tizennyolccal megszökött egy ködös reggelen. Attól fogva az alvezér nevét sem volt szabad kimondani, de valahogy mégis emlegetni kellett, mert nemcsak a megmentett királyi kincseket vitte magával, de élelmük nagy részét is. „Átkozott”-nak nevezték hát, miközben az éhhalállal küszködve vergődött tovább a hat hajó a part mentén kelet felé, minden alkonyatkor rettegve, hogy kikötéskor abanok várják-e őket lesben a fák mögött, és ha igen, lesz-e elég erejük megküzdeni velük. Abban a nagy viharban, amely szokatlan módon kelet felől támadt, és a tengerszoroson át ehhez a parthoz hajtotta őket, két hajó elveszett, és a megmaradtakat Hemti lakói elűzték kikötőjükből, féltve földjük sovány termését még ennyi embertől is. Azt azonban elárulták, hogy dél felé hiába mennének, a hegyfokon túl sivatag, még távolabb pedig forró, halálos betegséget lehelő mocsaras part vár rájuk. Ezért nyugat felé hajóztak, egyenesen Bitámi álnok királyának karjaiba, aki testvérként fogadta őket a kikötőparton. Lubaltu szerint Vaspanát és embereit akkor maga Habamu Atya mentette meg a biztos pusztulástól. A partról a hajóra vetett palló horgai háromszor is lecsúsztak a hajó párkányának fájáról, mintha maga az Atya ütötte volna félre szentséges kezével. Már tízen is sürögtek a palló körül, és ezt a váratlan mozgást félreértették a kikötő utcáiban rejtőző harcosok, előrerohantak. Vaspana messze repülő dárdája átütötte Bitámi királyának álnok szívét, ám menekülésük közben egy hajójukat a bitámiaknak mégis sikerült megcsáklyázni. Három hajóval folytatta tehát útját Vaspana, elkerülve Beliszu és Anaim kikötőjét, mert nem bízhatott többé azokban sem, akik az ő népével egy nyelvet beszéltek. A Fekete Forrás öblében kötött ki, de ott a partot túlságosan meredeknek találta, tudta, hogy az északi viharok magas hullámai ellen nem talál oltalmat. Így ért végül jövendő városának két öbléhez. Régtől fogva élt itt egy nép, másfajta, mint az övé. Nem ismerték Habamut és Gámát, az Anyát, hanem Nanurt, a Gonoszt tisztelték. Gyatra kis csónakjaikból csak a part mentén vetették ki hálóikat, és a meredek sziklákon a tengeri madarak fészkeit fosztogatták. Kertjeikben, melyeknek öntözését a felhőkre bízták, olajfa és néhány apró szemű gyümölcs tengődött, és ha késtek az őszi napforduló esői, embert áldoztak Nanurnak, sziklájáról a szakadékba taszították a felékszerezett kiválasztottakat. Ennek ellenére szelídek voltak és rossz harcosok. Ha az Anaimot és Beliszut alapító Tenger Fiainak akár két fölösleges bárkájuk is marad menekülésük után (ez Lubaltu szerint alig egy évtizeddel előzte meg Vaspana városának pusztulását), könnyen elfoglalhatták volna ezt a két öblöt is. Így azonban Vaspanáé maradt a hódítás dicsősége. A sok viszontagságot túlélt, meglazult eresztékű, tépett vitorlájú három hajó orra mély barázdát hasított az öböl homokjába, és Vaspana hatvan harcosával – a történet persze itt is a szent számot említi, ősi, gyermeki nagyvonalúsággal semmibe véve a valóságot – kilépett a partra.

– A Parti Nép rémületében nem is gondolt harcra – suttogta fáradt hangon Lubaltu –, úgy futkostak, mint a bogarak a száraz fűben, az életüket féltve, Vaspana azonban gyermekeivé fogadta és Habamu hitének világosságára tanította őket…

Az öreg pap elhallgatott, a szokatlanul sok beszéd kimerítette. Csak ekkor vettem észre, milyen régóta ülök mellette. Amit szavai felidéztek, majd egy emberöltő története volt, mégis úgy éreztem, egyetlen pillanat vakító fényében ismertette meg velem, és bántani már, nagyon bántam, hogy eddig csak távolról tiszteltem tudományát, a történetírás tanító bölcsességét. Attól kezdve sok napon át eljártam hozzá, és bár mindketten tudjuk, feltartom munkájában, és azt is, hogy amit megismerni kívánok, az agyagtáblák is engedelmesen elárulnák nekem, megértette, hogy élőszóval, tőle szeretném hallani.

Mert így, a hűvös kőpadlón üldögélve, százszorosan több volt ez, Lubaltu. csendes, néha motyogássá halkuló beszéde mindannyiszor élő valósággá jelenítette meg, amiről mesélt. Kézen fogva vezetett a múlt messziről mozdulatlannak tűnő vizébe, amely távolról valóban olyan volt, mint a mély, nyugodt tenger. Halványzöld, rejtelmesen áttetsző félhomályba buktunk alá, azután a mélység egyszerre megtelt élettel, szavai az egykori emberek életének részesévé avattak: velük szenvedtem vagy örültem, egyszerre érezhettem a győztes örömének mámorító ízét és a leigázott tehetetlen, torokszorító keserűségét; elpusztultam a süllyedő bárkák utolsó szívdobbanásig küzdő legénységével, és újjászülettem mint távoli, ismeretlen vidékre induló új hajós, a csillagok titkait fürkésző fiatal pap vagy a kőfejtők rabszolgaságából kiemelkedő, dinasztiát döntő és újat alapító hadvezér. Mert hamar rájöttem, hogy Lubaltunak a népek történetéből leszűrt bölcsessége az életnek különös, meghökkentő és mégis ismerősnek tűnő igazságát hirdeti, azt, hogy majdnem minden, amit mi saját életünkben átéltünk, valaha megtörtént már, nem is egyszer, és a mi életünk legfeljebb csak annyiban más, hogy silányabb vagy gazdagabb változat, új környezetben, új szereplőkkel, új eszközökkel. Az ötujjú kéz Nogo hordájában bunkót emel, azután kőbaltát, majd bronz- és végül vasból kovácsolt kardot, az agyaggal kitapasztott vesszőkosár korsóvá karcsúsodik a fazekasok korongján, a hegyes bot évezredek múltán mint széles pengéjű kapa villan meg. a levegőben, mielőtt a földbe mélyed, hogy fellazítsa a magnak, amit az ember szór termékennyé szabdalt örök testébe, a patakból szomjat oltó kortyot kiemelő, összezárt tenyérből emeletnyi magas íveken futó vízvezeték születik…

Sokat tanultam Lubaltutól, és mégis oly keveset. Én csak leírni tudom, amit ő megjelenített, hiába kísérelem meg felidézni az ő varázslatát. Még valamit tudott, amit nem mondott el nekem, vagy ami valószínűbb, elmondta, hiszen szeretett, és semmit nem titkolt előttem, csak nem vettem észre, a történetet hallgatva elmerültem ringatásában, és nem figyeltem arra, miként kel életre szavaitól a múlt. Mikor hazaértem, Lubaltu már egy éve megtért abba a végtelen birodalomba, melyet egész életében szolgált. A fazekasok kemencéiben kiégettettem agyagtábláit, így, hacsak szándékosan, egyenként össze nem törik valamennyit, sokáig megmaradnak. Olvassátok figyelmesen végig, többet és hasznosabbat tudtok meg belőlük, mint az én beszámolómból.

A Lubaltutól tanultak késztettek arra, hogy ellenezzem Numda ésszerűnek látszó tervét. A Tenger Fiai hét-nyolcszáz évvel ezelőtt a túlsó parton már apró városokban éltek. Hogy ott fejlődtek-e hosszú évszázadokon át írástudó, hajókat építő, a bronzot megmunkálni képes néppé, vagy máshonnan kerültek oda, ezt még Lubaltu sem tudta megmondani. „Habamu, az Atya ott teremtette őket, hogy dicsőségét szolgálják” – ezt tartotta népének eredetéről, és bár történetünk szempontjából nem fontos, valószínűnek látszik, hogy valóban műveltségük kezdetei óta azt a keskeny parti sávot lakták. A Tenger Fiainak nevezték magukat, ami nem életmódjukat, hanem hitüket vizsgálva kicsit érthetetlen volt számomra, mert a tenger istene Gurru. Lubaltu azonban megmagyarázta, hogy Gurru is, akár Esra és Erua, Habamu gyermekei, így nincs semmi ellentmondás abban, hogy bár ők a Tenger Fiai, mégis Habamu az Atya. A magam részéről meghagyom ezt a problémát a veletek érkező történésznek, csak annyit tennék hozzá, hogy Gáma és talán a tengert és az évszakokat képviselő istenek a régebbiek, és később, valamilyen egységre törekvés kényszerétől hajtva teremtették föléjük a mindenható Atyát. Nanurt nem ismerték, a mai Avana ezt az istent a Parti Nép ősi hitéből vette át. A Tenger Fiai a különböző városokban azonos nyelvet beszéltek, ezt annak tulajdonítom, hogy a városkák létrejötte előtt sűrűn elszórt apró halászfalvakban élhettek, melyek állandó összeköttetésben voltak egymással. Lubaltu különben erről nem beszélt, szerinte a Tenger Fiai mindig városokban laktak, népe legalább annyira büszke volt a kőből építés tudományára, mint harci dicsőségére. A szoros kapcsolat a városkák között is megmaradt, békésen éltek, leszámítva azt az örök törvényt, hogy a hatalmasok akkor is még hatalmasabbak kívántak lenni, de ezeket a harcokat nyugodtan az egyes királyocskák magánügyeinek tekinthetjük. A nép legfeljebb mást nevezett uralkodójának, de nyelvük, életük és kötelezettségük az új isten-királlyal szemben változatlan maradt. Habamu bölcsessége örök időkre kimérte életük rendjét, a tenger ajándékai és a kertek gyümölcsei bőségben táplálták őket, a mesteremberek egyre tökéletesebb korsókkal, kardokkal és vásznakkal bizonyították rátermettségüket, a kertészek pedig annyi gyümölcs után egy jelentéktelen kis fűfélének szentelték figyelmüket: a szelídebb lankákon kölestáblák sárgállottak a száraz évszak vége felé, amelyik ott korántsem olyan forró és csapadéktalan, mint ezen a parton. A Tenger Fiainak kölesszeretetében egy kicsit mindig benne van a régi, elveszített part utáni vágyakozás. A köles nemcsak fontos táplálék, jelkép is.

Az öröknek tartott rend azután két emberöltő alatt semmivé foszlott. Valahol az északi szárazföld szívében, az égbe nyúló hegyek, rohanó vizű folyók, végtelen füves pusztaságok és komor erdők bölcsőjében új nép született, az abanok. Egy nemzetség vagy talán csak egyetlen, páratlan akaratú ember összefogta a szanaszét kóborló vad pásztornépeket, és aki nem hódolt be, elpusztult, vagy menekülnie kellett. Az első nagy áldozat testvérnép volt, a naunik, akik a születő új, roppant hatalomtól délre éltek, ott, ahol a termékeny, zöld füvű legelők majdnem elérik a tengerpartot Hemti hegyfokával szemben. Történetüket Demgaltól hallottam, és szégyenemre, ha hamarabb nem, legalább tőle visszatérve el kellett volna mennem Lubaltuhoz, hogy többet is megtudjak. A naunik után az aban birodalom ereje északnyugat felé fordult, és leigázva a magas fennsíkok népeit, akiknek leszármazottjai ma hegyi abanoknak nevezik magukat, másodszor a Tenger Fiainak városkáitól északra jutott ki a tengerhez. Az a két-háromszáz kilométer hosszú parti sáv, melyet a Tenger Fiai az idők kezdete óta a magukénak vallottak, szörnyű harapófogóba került. A sáv két szélén, a legészakibb és legdélibb városkák érezték először halálos szorítását, lakói vagy a még biztonságosnak tűnő közép felé húzódtak, vagy hajóra szállva nekivágtak az ismeretlennek. Ez az ismeretlenbe való hajózás azonban nem volt olyan oktalan, vakmerő hősiesség, mint amilyennek az első pillanatban látszik. Tudtak arról, hogy a naunik végső kétségbeesésükben tutajokat építve átkeltek a tengerszoroson (igaz, hogy azután századokig csak találgatták, hogy mi lett a sorsuk), Hemtivel pedig már régóta kereskedtek. Az akkori hajósok számára bármennyire ijesztő volt még az a pár kilométeres nyílttengeri hajózás is, ónt, miután saját kis bányáik kimerültek, csak onnan szerezhettek.

A régi kereskedelmi kapcsolat ellenére már az első áthajózók megkísérelték, hogy elfoglalják Hemtit, lakói azonban nemcsak az ónbányászathoz értettek, hanem a védekezésnek egy olyan módszeréhez is, mellyel szemben a Tenger Fiainak minden harci erénye csúfos kudarcot vallott. Visszahúzódtak vastag falú, bevehetetlen várukba, ennek pincéjében fakadt a sivatagos vidék egyetlen forrása, és, egyetlen támadó sem állta két napnál tovább azt a forróságot, amit Hemti kopár, fekete sziklákkal borított földje árasztott magából. Amelyik csapat Hemtiből délnek hajózott tovább, az többé soha nem került elő. Nem akartam Lubaltu szavait cáfolni, de az a véleményem, nem Vaspana emberi vagy isteni – hiszen isten-király volt – nagysága lágyította meg a hemtibeliek szívét, hogy elárulják neki, ha délre megy, elpusztul, hanem Vaspana már tudta, nem mehet délre. Városa talán az utolsó volt, amelyik éppen Tasvapi konoksága vagy hősiessége miatt ellenállt az abanoknak, pusztulását a kivándorlók első hulláma legalább harminc évvel, ami itt majdnem egy emberöltőt jelent, megelőzte. Akármilyen kezdetleges volt is a Tenger Fiainak akkori hajózási tudománya, elképzelhetetlen, hogy Hemtin keresztül, ahová új városaik megalapítása után is kötve voltak az ónnal, ne jutott volna hír róluk az északi parton még haláltusájukat vívó városokba. Azt Vaspana természetesen nem tudta, csak remélte, hogy a déli parton marad még számára olyan öböl, ahol népével megtelepedhet. Valószínűleg éppen ezért sürgette alig fölserdült korától kezdve az áttelepülést, ezért került szembe apjával is. Kettejük folyton megújuló viszályáról a kifogyhatatlan emlékezetű Lubaltu egy egész délutánt végigmesélt.

Vaspana története az ifjú király igazát sugallta, szemben a városához ragaszkodó Tasvapival, és a régi történet, úgy éreztem, fontos tanácsot rejt.

Az abanok már birodalmuk csecsemőkorában képesek voltak elfoglalni az egész északi partot, és hétszáz év óta ez a hatalom csak növekedett. Minden nagykirály büszkén vallja, hogy soha nem látta még északi és keleti tartományait, mert azok beutazása több mint egy évtizedig tartana. Megtanulták a hajózást is, és bár még nem vehetik fel a versenyt Dis hajósaival, de még velünk sem, annyi gályát építhetnek, hogy csapataik egyikről a másikra lépkedve száraz lábbal sétálhatnak erre a partra. Lail elfoglalását előbb-utóbb megbosszulják, a követ üzenete, amit Pilagu hozott, nem hivalkodó, üres fenyegetés, ezt biztosra vettem. Lehet, hogy nem kerül rá sor az én életemben, vagy ti hamarabb érkeztek, és akkor minden másként fordul, de arra is kell gondolnom – így okoskodtam akkor –, hogy nem így történik. Akkor pedig végzetes hiba arra prédálni a város erejét és gazdagságát, hogy a gyarapodás eredménye is ezen a pár négyzetkilométernyi területén szorongjon.

Avana annál már sokkal gazdagabb, hogy a többi parti város valaha is őszinte szövetségesünk legyen, többé-kevésbé jól titkolt irigységgel figyelik életünket. A számukra kedvező kereskedelmi szerződésekben, melyeknek minden pontjáért Tarkumi külön csatát vív velem, sűrűn idézve szegény Pehnemer emlékét, nem segítőkészségemet látják, hanem könnyen kijátszható, minden eredménye ellenére ostoba uralkodónak tartanak, akinek két erénye van: csillagokból hozott varázslatos tudása és kiváló főemberei. Ha Marr az utolsó években békésnek is mutatkozik, ki tudja, mi a valódi szándéka? Kétszer is hívott, hajózzak hozzá, kössünk szövetséget, de úgy látszik, már annyira vérembe ivódott nekem is az a gyanakvás és gyűlölet, amit a Tenger Fiai a disbeliek iránt táplálnak, hogy visszautasítottam. Marr nem Demgal – gondoltam –, ha egyszer ott vagyok, soha nem térek vissza. Pedig a szövetség kedvező lett volna nemcsak Avanának, hanem rajta keresztül a többi parti városnak is. A vas és a faszén minden szent esküvel megpecsételt szerződésnél erősebben köt bennünket a naunikhoz, és ugyanakkor soha nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy végiggondoljam, mi történik majd, ha Demgal meghal. Már több mint húsz éve tart a látszatbéke Demgal és Mekridur között; Demgal magába fojtotta, de soha nem felejti el, mit tettek a fiaival, és ha Ordsu magánvagyona nem sokkal marad is el a nauni király kincses sátrának gazdagsága mögött, az apát és a fiút egyaránt égeti a megoldatlan kérdés: lehet-e Ordsu a király, és milyen áron? Mekridur pedig hallgat és láthatatlan, majdnem minden tavasszal elmegyek Demgalhoz, és eddig még mindig elkerülte, hogy velem találkozzék. Viszont olyan árat kér a tőle kapott marhákért, az ő erdeiben égetett faszénért, hogy az szinte ajándékként kerül a városba. Mintha nem a naunik legnagyobb embere volna Demgal után, hanem helytartóm a Barkanon túl. Hidart is elküldte Avanába, és húsz nap után, mikor fényes kíséretével és ajándékokkal gazdagon ellovagolt, mindenki megkönnyebbülten fellélegzett, mert Ordsu unokatestvére érkezésekor kiüzent a Fegyverek Házából, hogy beteg, ne háborgassa senki; ugyanakkor minden este magához rendelte Erua papnőit, lantosait, hogy a fegyverek komor hajléka hajnalig zengett a mulatozás zajától. Nem szóltam semmit, Demgal fia volt, azé az emberé, aki az idegenek közül először fogadott barátjává, de attól kezdve még inkább megérlelődött bennem a meggyőződés, hogy a szenvedély, ami ezekben az emberekben forr, veszélyesebb nemcsak az én sziklarepesztő lőporomnál, de talán a nitroglicerinnél is.

– Nincs hát kire számítsunk – vitatkoztam Numdával, mikor végre sikerült gondolatban összekapcsolnom a város helyzetét azzal, ami Lubaltu történeteiből annyira megragadott. – Most béke van, és azt hiszitek, hogy ezután mindig így lesz. Lail és a többi aban város zsákszámra kapja az üveggyöngyöt, a legszebb poharakat, Dis ezután sem tud meglenni a mi gyapjúszövetünk, illatszerünk, szappanunk nélkül, és azt az ékszert és bort, amit hajóink visszahoznak, mert valamelyik beliszui kereskedő szemfülesebb volt, és hamarabb szállt a tengerre, elviszik a naunik, mikor a sóért jönnek, mert asszonyaik gyűjtőszenvedélyével csak a nauni férfiak korhelysége vetekedhet. Eddig jól dolgoztunk, és jól számoltunk, Numda, árukból és termékekből hibátlan láncot kovácsoltunk, ma mindenkinek szüksége van Avanára, és ezért gazdagodik, gyarapszik olyan gyorsan a város. De mi lesz, ha csak egyetlen szeme elpattan ennek a láncnak? Nem is a legnagyobb szerencsétlenségre gondolok, arra, hogy Demgal meghal, márpedig halandó, ezzel is számolnunk kell. Még arra sem, hogy az abanok megtámadnak bennünket, mert akkor nincs már min töprengeni. De tegyük fel, Marr elhatározza, hogy elfoglalja Gir-dint. Őszintén szólva csodálom, hogy eddig nem jutott eszébe, én a helyében már régen megtettem volna. Akkor övé a szóda és a salétrom, mi pedig egyetlen üveggyöngyöt, egy darab szappant sem készíthetünk többé. Annyi lőporunk sem lenne, hogy egy öklömnyi követ kirobbantsunk. Ha pedig nincs üveg, mivel vásárolunk kölest? Vasat kellene adnunk Marrnak, hogy hajói kölest hozzanak, a vasat pedig eddig sikerült megtagadni tőle.

– Így is hozzájut, Isteni Uram! Megveszi Bitámitól vagy Beliszutól, abból, amit mi oda szállítunk.

– De milyen áron? Az arany kétszeres súlyával kell fizetnie még mindig az ásókért, csákányokért.

– Amiből aztán fegyvert kovácsolnak!

– Ezt is tudom, Numda. De így még mindig kevesebb vas kerül Disbe, és közben Bitámi és a többi meggazdagodik a Marrtól kicsikart aranyon…

– A hálájukra számítasz, Isteni Uram?

– Nem. Ahhoz ostobák, hogy rájöjjenek, értük teszem. De ha gazdagodnak, talán nem irigyelnek bennünket annyira, és a kiadott arannyal Dis gyengül. És minél gazdagabbak a parti városok, annál nehezebben tűrnék el, hogy Marr elfoglalja Gir-dint. Ha ma támadná meg, csak Avana sietne a segítségükre…

Numda sokáig hallgatott, azután röviden nekem szegezte a kérdést, amin már egy évnegyede vitatkoztunk.

– Értem gondolataidat, Isteni Uram! Csak azt világosítsd még meg előttem, mit segít rajtunk, ha nem a szomszédos völgyeket műveljük meg, hanem várost alapítunk, valahol messze, mint mondod, még Te sem tudod, hogy hol.

– Elsősorban nem lehet bennünket egyetlen rohammal eltaposni. Muban is azt hitte, Lail bevehetetlen. Mi is tudjuk, Avanát a tenger felől nem érheti támadás. De ha annyian összefognak ellenünk, mint Lail ellen, még ha Inimma közöttünk is van, meddig tudjuk tartani a várost?

– De Isteni Uram, ki gondol arra, hogy megtámadjon bennünket?

Numda kérdése annyira józan volt, hogy egy pillanatra magam is kételkedtem, aggodalmam talán, nem más, mint Lubaltunál tett látogatásaim szerencsétlen átültetése a jelenbe. Lehet ugyan, hogy a történelem megismétlődik, de korántsem olyan egyszerűen, ahogy én gondolom. Vagy az a baj, hogy ezt a felismerést éppen azokkal nem lehet elfogadtatni, akik úgy vélik, hogy a legjózanabbul ők látják a jelent?

– Más okom is van, nemcsak a támadástól való félelem. Te is látod, hogyan élnek az emberek Avanában. Nem az fáj nekem, hogy keveset dolgoznak, hiszen éppen én tettem meg mindent, hogy könnyítsék az életükön. De zsúfolt lett ez a város! Nem érzed, Numda? Mikor elkezdtük, micsoda öröm volt, ha Enninu nagy nehezen rászánta magát, hogy egy-egy legényt mesterré avasson! Jelentetted nekem, ma pedig, ha megkérdezném, nem tudnád, én sem tudom, hány olyan fiatal van a városban, aki kovács szeretett volna lenni, de még a legényeket kiszolgáló gyerekek közé sem tudott bekerülni. Pedig a nagy járvány után jó kovács lett volna belőle Avanában, és ma is az lehetne, ha a szomszédban, Anaimban születik. És így van ez a többi mesterséggel is; a hajóépítők ma tekintélyesebbek, mint egykor Gurru papjai, öcséd, Pilagu, olyan kapitányokat nevel, akik már kölyökfejjel tudják mindazt, amihez neki egy élet kellett, hogy ellesse a tengertől, a széltől, a felhők vonulásából, és folytathatnám tovább is, de azt hiszem, már így is érted… Túlságosan sok értékes embert zsúfoltunk össze egy helyre, és lassan már nem férnek egymástól. Talil és a hozzá beosztott tanítók évenként kétszáz gyereket vesznek fel az iskolába háromszor annyi jelentkező közül. De az sem segítene, ha a Palota összes termét nekik adom, tanítsanak! Mert ebben a városban már nem kell több írnok, Gamatu tanítványai pedig kettesével-hármasával keresik fel a betegeket, ami egyrészt jól van így, mert lehet-e nagyobb boldogság, mint ha kevesebb a beteg, mint ahány gyógyítója akad, másrészt azonban ostoba, tékozló pazarlás, mert a tanítványok közül ma már egy is képes lenne arra, hogy egy akkora városban, mint Avana volt, ifjú Dimmuként megalapítsa a Gyógyítás Házát, és maga is tanítványokat neveljen…

Numda hallgatott, én pedig folytattam:

– Kik dolgoztak Mazu idejében a kőfejtőkben és az erdőben? Vásárolt rabszolgák és büntetett rabok, köztük voltál te is, Numda! És ma? A bűnözők most is oda kerülnek, de hátuk nem ismeri a korbácsot, élelmük bőségesebb, mint hajdan egy szabad halászé volt, ivóvizük tiszta, és álmuk nyugodtabb, mint a tied, az enyém vagy éppen Mesdué, aki hosszas megfontolás után mindig azon töpreng, nem ítélt-e mégis túlságos szigorral. De nincs elég rab, mert ki az az ostoba, aki lop vagy rabol, mikor munkája után is elégedetten élhet? Így hát Vitari embereket fogad fel, akik annyira szeretik az arany csillogását, hogy még a kőfejtő munkáját is vállalják, persze mindegyik csak addig, míg elég karikát szerez ahhoz, hogy megvásárolhassa, ami után vágyakozik, és egy évnegyed alatt több aranyat kap a Palotától, mint akárhány kovácsmester egész évben. De ha valakinek annyi karika csilingel a karján, és egy évnegyeden át nyelte a port, különösen ha Nanur idejére szerződött, azt Gáma Anya templomának megtisztító fürdője után lába és a cimborái a kikötőbe viszik, ahol azt sem várják meg, hogy a kereskedő késével lefejtse a boroskorsó szájáról a viaszpecsétet, hanem a falhoz koccintva törik le a korsó nyakát! Hiszen teheti, övé az arany, a kereskedő egész boltját megvehetne rajta!

Dühömben nagyot ütöttem a szék karfájára,

– Míg egyszer én megyek a kikötőbe, és töröm össze a korsókat, de nem a nyakuknál! A kereskedőre pedig rágyújtom a házát, oltsa a borával, ha tudja!

Az indulat szétzavarta gondolataimat. Ostobaság olyasmiről beszélni, amit Numda még nálam is jobban ismer.

– El akarok vinni innen egy csomó embert – mondtam csendesen –, nem azért, hogy rosszabbul éljenek ők ott, a többiek meg itt, Avanában, nem azért, hogy újra koplalás legyen és ínség. De már régóta az aranyért dolgoznak, és nem azért, hogy szülessen valami a kezük nyomán. Ezt nem lehet elviselni!

Numda arcáról a másokért élt élet lemondása és fegyelme régen lecsiszolt mindenfajta érzelmet, de most felkapta a fejét. Vonásain fájdalom tükröződött.

– Te akarod elvinni őket, Isteni Uram? Itt hagysz bennünket?

– Igen. Ezt az utat nem bízhatom másra. Nemcsak mert azt hiszem, a megfelelő helyet én tudom a legjobban kiválasztani, hanem félek, ha mást küldenek, az erőszakkal foglalná el azt az öblöt, amelyik megtetszik neki.

Vaspana sem gondolt arra, hogy megkérdezze a Parti Népet, hozzájárulnak-e, hogy gyermekeivé fogadja, hogy Habamu hitének világosságára tanítsa őket…

– Ne menj el, Isteni Uram! Bölcsességednek, tudásodnak köszönhetünk mindent; ha elmész…

– Úgy gondolod, szétesik? Akkor nem is kár érte! Az előbb Demgal haláláról beszéltünk, de én is meghalok. Jobb, ha hamarabb megtudom, mennyit ér a munkám. Ha elmegyek, legalább kiderül!

Numda magába roskadt.

– Mivel vontuk magunkra haragodat, Isteni Uram? Miért akarsz elhagyni bennünket? Ki okozta szíved keserűségét?…

– Senki, és mégis mindannyian! De ez így igazságtalan. Avana népe nem jobb, és nem rosszabb, mint amilyen lehet. Nem a ti hibátok, ha nem úgy látjátok a dolgokat, a jövőt, ahogy én. Az is lehet, hogy én tévedek. De ezt a tervet akkor is végrehajtom, ha kell, akaratotok ellenére is!

– Nem akad ember, aki ellenezné akaratod, Isteni Uram, de olyan sem, akit ne töltene el félelemmel, hogy egyedül hagysz bennünket. Árvák leszünk és kétségbeesettek! Maradj a városban, Isteni Uram, küldj mást, akár engem!

– Nem, Numda, ennek így kell lenni!

– Fölálltam, hogy jelezzem, vége a beszélgetésnek. Nem akartam tovább hallgatni Numda könyörgését, méltatlan volt hozzá. Már semmi nem változtatja meg, hogy elhajózzak új, üres öblöt keresni az áttelepülőknek. A városok sok mindent átvettek abból, ami Avanában jó volt, de a dolgok lényege sehol nem változott. Megmaradt a rabszolgaság, az istenek szolgáinak uralma, a királyok és főemberek alattomos harca a hatalomért. Avana mértékével számolnak, az itt megreformált írással telnek meg az agyagtáblák Bitámi után most már Naratban, Anaimban és Beliszuban is, de életük a régi. Vagy talán még rosszabb is, az Avanából kisugárzó gazdagság fényében kapzsibb, számítóbb lett. Avana gazdagságát a kincstárban rejtőző arany mennyiségével mérik, képtelenek megérteni, hogy a halott, sárga fém csak következménye, de nem célja hosszú évek munkájának, szervezésének. És lassan azt is kezdtem belátni, hiába várom, hogy megváltozzanak. Ha eddig félreértették Avana példáját, ezután miért lenne másként? Még Avana népe is sokkal inkább élvezője, mint ismerője annak, hogy miért is él ilyen jól. De ha egyáltalán hozzálátok, hogy torzítás nélkül átültessem valahová munkánk eredményét, azt csak Avanában született emberekkel kísérelhetem meg.

– Amíg nem találok alkalmas helyet, persze kár erről beszélni. A város népe csak higgye azt, Gir-dinbe hajózom. Mikor azután elérkezik ide a híre, hogy onnan továbbmentem, és senki nem fogja tudni, hová, akkor jön el a te időd, Numda…